Ok….
Május 13, kedd. A fent emlitettek még a múlt héten kerültek megirásra… (ha-ha) Észre vettétek, hogy, hogy megint van ékezet?? Kivéve a hosszú I, mert azt azt valahogy nem találom! Ja ma kaptunk egy vadonat új laptop-ot, amit negyen használhatunk (DI-ok). Ami nagyon jó, mert eddig amit használhattunk gépeket,egy közösségi helységben, az arra volt jó, hogy elolvastam a leveleimet, de valaszolni, már nem volt türelmem.
Bizony!! Kaptunk laptop-ot, de csak hogy tudjátok, itt az osszes tanár kapott egyet!!!! Jól megy mi? És itt a diákoknak nagyon fejlett számitogépes rendszer áll a rendelkezesükre. Mi Norvégiában szenvedtünk a szar gépekkel, amiket ingyen kaptak, kiszuperálva innen onnan, ezek itt meg vadonat új cuccokat kapnak mázsa szám. Szóval itt valaki nagyon jól végzi a dolgát! És ez a szó szoros értelmében értendő.
Tudom, hogy már mindenki tűkön ül, hogy végre tudassalak beneteket, ne aggódjatok nem vesztem el, legalább is nem fizikailag. De érzelmileg teljesen!
Eddig tartott, hogy erőt meritsek a blog iráshoz. Sajnos ez sem az én érdemem, hanem a korülményeké. Ugyanis képtelen vagyok kezelni az érzelmeimet. Ha jól mennek a dolgok, akkor boldog vagyok, ha nem mennek, akkor nagyon kétségbeesett. Mondhatnátok, hogy ez igy normális, csak sajnos az esetemben nagyon erős szélsőségekről beszélhetünk. Itt akár egy órában élem meg a mennyet, és a poklot. De, hogy rendszerűen a forditottjába vált a napom, az tuti. Sőt, ha teljesen hű akarok lenni a valósághoz, akkor azt is elmondhatom, hogy az első napok csak nehézségekkel voltak tele, ami köszönhető a kultúrális különbségeknek, a hatalmas távolságnak, és a nyelvi különbségeknek... Miért van az, hogy én mindig ugyanabba a helyzetbe hozom magam: először Németországban nem értettem az embereket, aztán amikor verge megtanultam németül, akkor az osztrák dialektus nem ment. Jött az angol “nembeszélnitudásom “ aztán végre meg tanultam megérteni, és megértetni magam angolul, erre most portugélul kéne tudnom, de nem tudok... Az emberek körülöttem nagyon kedvesek és nyitottak, szerencsére elég sokan tudnak angolul, legalábbis a diákok közül, sőt ők nem is akarnak beszélni velem máshogy csak angolul, ami persze nagyon kényelmes számomra, csak igy aztán nem is tanulok semmit portugálul. És a többiekkel továbbra sem tudok kommunikálni.
Na de, kissé előre szaladtam az időben,mert a történet ott folytatódik az előző bejelentkezésem óta, hogy...
Úgy volt, hogy egy keddi napon felülök egy Chimoio-ba menő buszra, hogy a hosszúra nyúlt utam végre célt érjen... de... persze még egy napot kellett várnom, hogy felüljek egy másik buszra, de nem akármilyenre, hanem az iskola buszra, pontban 4:30kor (hajnalban)!!! Szóval együtt utaztam a jövendőbeli kollégáimmal, akik éppen Maputo-ban állomásoztak a hires Tiidzsiii’ értekezlet, Teacher’s Group Conference okán. Nehéz lenne elmagyarázni, de ez már az agymosott kategória, akik rettenetesen fontosnak képzelik magukat, mert nekik már múltjuk van a ‘’cégnél’’, ami persze nem jelenti mindjárt, hogy olyan okosak, mint amilyennek mutatkoznak. Na de ilyen mindenhol van nemdeJ? Viszont rettenetes fontosnak érzik magukat egytől egyig, olyannyira, hogy simán felugráltak előttünk a buszra! Mit sem törődve a ténnyel, hogy mi (mert együtt mentem egy másik DI-jal, aki szintén velem kezdett, csak ő Dániában tanult) már előbb ott álltunk a sorban, hogy végre felszállhassunk, és elfoglaljuk jól kiérdemelt helyünket. Aha... mire végre beszáltam gyakorlatilag nem volt több szabad hely a csomagok, meg a 600 computer miatt, amit szállitottunk! Aztán valahogy kikapartunk két fél helyet magunknak, és ezennel megkezdőddött a 17 órás álomutazás egy minden percben lorobbanni látszó busszal, 20 orditozó feketével, akik, minden fölöslegessé vált holmitól úgy szabadultak meg, hogy szépen elhuzták az ablakot és egy elágáns mozdulattal kidobták az akár félszatyorra való szemet, miközben épp a konferenciáról frissen hozott anyagot olvasgatták, ‘’ hogy óvjuk meg környezetünket’’ cimmel! Ja, ha nem ordibáltak, vagy ettek, akkor mind a mobilját piszkálta. Soha nem hittem volna, hogy egy telefon lehet ennyire érdekes, de be kell látnom, hogy ha 17 órából 4-et, csak a telefon nézegetésével el lehet tölteni, akkor az bizony csak valami baromi fontos lehet J! Természetesen az útminőség elképesztően szar, néha a gazban kellett mennie a busznak, mert lehetetlen volt haladni a hatalmas gödrök miatt az úton. Aztán magam sem hittem, de egyszer csak megérkeztünk.
És nagy meglepetésemre konstatálhattam, hogy az iskola kifejezetten szép, a szállásunk takaros, van vezetékes viz, sőt meleg zuhany... ez a vizes kérdés aztán későbbiekben kissé megváltozott. Mert többet nincs viz, mint van... Persze tudunk húzmi a kútról J, csak az a baj, hogy a legközelebbi kút most épp kiszáradt, ezért nem elég 20 méterről hordani a vizet, de legalább 100 métert sétálok, hogy a disznóól mellől kapjak vizet, de ez legalább iható, nem úgy mint a legközelebbi, amit még forralni is kell, ha inni akarunk belőle. De már tudok akár 5 liter vizben is mosakodni, és a fürdőviz persze megy a WC öblitésére, mert angol WC is van, ami nem semmi!!!! Szigorúan heti egy alkalommal van türelmem hajat mosni, szóval nem hiába való volt a tréning még Norvégiában J! És persze nem száritja a bőrőm a forró viz (gondolhatjátok)!
Az első házikó, a fürdő, amit épp renoválnak, mert a vihar megrongálta tetejét, a második pedig az én szobám.
Ez itten az ágyam...
Ez pedig a napfelkelte ami reggel fogad, ha időben kelek...
De térjünk vissza az események folyásához... megérkeztem hulla fáradtan, tele fúrcsábnál fúrcsább élményekkel, elgémberedett tagokkal (csak hogy el birjátok képzelni, a komfort szinvonala kb egyenlő volt, azzal mintha egy Trabant hátsó ülésén tettem volna meg ezt a 17 órácskát (persze másodmagammal). Szóval ezek után végre bezuhantam az ágyba, és másnap reggelig teljes kábulatban voltam, mondhatjuk nagyon mélyen aludtam... aztén többet soha! Két olasz szobatársam van,akik még álmukban is beszélnek! (mármint tényleg!) De, ha nem ők gagyognak, akkor meg megy a dinom-dánom a faluban. Van egy ház, aminek a tetejére van erősitve egy baromi nagy, fehér hangszóró, (olyan régimódi tölcsér formájú), na erről mondhatjuk tényleg ‘’ami a csövön kifér’’ . Reggel 5-től kb éjfélig. Minden nap, kivéve (vélhetően), amikor nincs áramuk. Aztán nagy népszerűségnek örvend itt a multiplex mozi... Ebben a faluban van legalább 3-4, és olyan hangosak, hogy mi itt gyakorlatilag nyomon követhetjük a story-t, legalábbis, hogy éppen harcolnak, zsákolnak, vagy hogy épp valami félelmetes dolog következik.
Lenne is mindjárt képem az egyikről...remélem a napi műsorajánlat is kivehető J...
Kanyar... megérkezesemet követő nap éppen ünnepnap volt Május 1., szóval mi is mindjárt szabadnappal kezdtünk, igy aztán elmentünk kirándulni a legközelebbi hegyhez. Vissza úton pedig betértünk egy helyi ‘’pinceszerre’’. Igy esett meg, hogy mindjárt meg is szegtem az alkohol tilalmat. De csak egy kevéske pezsgővel, mivel koccintanom kellett a szülinapos egészségére. Ez egy magasan képzett, tehetős familia volt... volt ott eszem-iszom, trallala... Ezt egy kedves welcome-nak tekintettem a sorstól, és bizakodva tekintettem a jövőbe...
Aztán másnapra elszált minden önbizalmam, ée attól kezdve sűrűn szemeztem a ‘’Civilizációs emergency dobozkámmal’’ amit jól látható helyre függesztettem, a biztonság kedvéért, de idő hiányában, nem birtam felbontani...
Aztán azóta is up and down... a portugálom, csak lassan fejlődik, ha sikerélményem van akkor jó, de sokszor érzem magam elveszettnek. Bár, hogy végre elszántam magam az irásra, ez biztos jele annak, hogy kezdek feljönni. Ami nagyban köszönhető, a jövendöbeli csoportom rajongásának. Ezek a szegények félistennek képzelnek, és megértem, hogy a szokásos minden újrakezdéskor jelentkező, önbizalomhiányból adódó zárkózóttságomat látva maguk biztattak, hogy menni fog, csak tanitsam őket! Értitek a lényeget ugye? Ezek itten támogatnak, biztatanak, nehogy véletlenül nemet mondjak az óra adásra (amit mellesleg megtehetek, és választhatok más feladatot). De ők egyenesen a mennyekből alászált angyal szerepébe képzelnek, aki majd megsúgja a ''nagy titkot''. De, ha ennyire biznak bennem, akkor már csak nem hagyhatom őket magukra. Szóval próbálok erősnek mutatkozni, aztán remélem egyszer magam is elhiszem majd...
Jelenleg még a feladat keresési stádiumban vagyok (ez hivatalos része a programnak), de most már körvonalazodik, a jövőm. Lesz ez a angol specializációs csoportom, feladatom tanitani őket mindenféle számunkra elég hétöznapi dolognak tűnő tudományokról - angol nyelven, mint : internet, emberijogok, pedagógia... Persze ne gondoljatok semmi magasröptű filozófiára, csak ami nekünk természetes, de sajnos számukra nem biztos. Bár azt azért meg kell, hogy mondjam, hogy nem buták egyáltalán, sőt sokuk meglepően inteligenms, és ebben a csoportban folyékonyan,és választékosan beszélnek angolul. Ezért aztán nem csak a portugálomat kell fejlesztenem, de az angollal sem ‘’dőlhetek hátra’’
A múlt vasárnap elkirándultunk a …
A fenti sorokat kb egy héttel ezelőtt irtam, sajnos folytatni nem tudtam, mert letiltott a szoftver, mivel még nem volt rendesen beállítva. Különben ma május 20. van, hétfő.
Szóval ott tartottam, hogy a múlt vasárnap előtti vasárnap elkirándultunk a közelinek titulált (ami teljességgel hiteltelen...), de tényleg gyönyörű hegyhez, a neve Cabeça do Velho, ’’Öregfej’’. És valóban, mint egy fekvő fekete férfi arca. 
Természetesen ez egy szent hely, és szemtanúja lehettem egy szertartásnak, amikor ártó szellemeket űztek ki romlott lelkekből, és egy másik során pedig egy kisbabát gyógyitottak. Én hiszek a lélek erejében, azt azért nem gondolom, hogy operálni is lehet vele. Az sosem árt, ha bízol a gyógyulásodban, és ha bizakodó lelkek támogatnak... de remélem a kisbabának azért majd adnak valami gyógyszert is... De maga az élmény, hát az nem volt mindennapi! Mi csak kirándulgattunk, mert nekünk egy kellemes kirándulóhely, de nekik maga a sorsmegváltás!
Aztán visszafelé jövet, ahogy a már megszokott cirkuszi menettel átszeltük a falut, csináltam néhány képet a gyerekekről, mert hallottam,hogy ők ezt nagyon szeretik. 
Láthatjátok a reakciót, azonnal oda rohantak minannyian, pózolni kezdtek, és mindig egy lépéssel közelebb jöttek a biztonság kedvéért, hogy biztosan rajta legyenek a képen. És azt a visongást és örömujjongást, amikor pedig megmutattam nekik a képet... nekik ez egy varázslat! Hihetetlen mekkora örömet lehet nekik szerezni, pedig még csak nem is profitáltak belőle igaziból semmit, hisz ez önző módon csak az enyém. De ők olyan boldogok voltak, még az öregek is olyan hálásan mosolyogtak... nagyon fúrcsa, örömteli, de egyben nagyon szomorú élmény is volt.
A múlt vasárnap pedig meglátogattuk a közeli szafari parkot, ami mintegy kétórányira van Chimoio-tól.
Úgy kezdődőtt, hogy 5-kor keltünk, mert 6-kor kellett volna indulnunk, a megbeszeltek szerint, de az az 50 perc késés belefér az afrikai időszámításba...Miután megérkezett a transzport a egy indiai gyémánt kereskedő képében, aki az egyik DI(Jessica USA-ból) haverja, és mindenki kényelmesen J elhelyezkedett a kisteherautó platóján(mert ez itt így teljesen természetes...), végre elindultunk...
A parkban jól lehúztak A parkban jól lehúztak A parkban jól lehúztak bennünket, mert ugye itt mivagyunk a ’’Balaton parti német túrista’’
Viszont láttunk egy csomó vicces Viszont láttunk egy csomó vicces Viszont láttunk egy csomó vicces állatot ,de a legjobb az elefént csorda volt, ami épp a ’’vacsorázott’’ Sajnos oroszlánt nem láttunk, de így is nagy élmény volt. Este meg megálltak a gyerekek (a többi DI, meg az indiaiak) Chimoio-ban kicsit bulizni. Nekem nem sok kedvem volt, mert az egésznapos huzat, plusz az esti eső miatt jó kis fejfájásom lett, úgyhogy én szépen beültem a kabinba, és próbálam kicsit relaxálni, ami elégnehéz, ha a helyi menők épp melletted ordíttatják, a zenét... Amikor már jól tele volt a gyémánt kereskedő barátunk agya, bevágta magát a kocsiba, mondván, hogy sürgősen haza kell mennünk pénzért, mert sok a számla és fizetni kell. Útközben kiöntötte a lelkét, hogy mennyire oda van Jessica-ért. És mivel én olyan becsületes vagyok, adna nekem egy gyémantot baráti ajándékként... Ja, még pont ez hiányzik...
Ma felhívták a figyelmünket, hogy éjszaka nem célszerű kimászkáni, mert beindulni látszik egy fajta szerv kereskedelem a környékben, gyakorlatilag a sulink tőszomszédságában lévő általános iskola egyik dákját autóba csábították, majd megölték , a holttestet szemek nélkül találták meg (és már van egy második eltünt személy is). Nem voltunk feldobva... De mostmár kezdem érteni, hogy miért mászkálnak puskával itt az éjszakai őrök.
Ma már másnap van, délután. Tegnap este, 23 óra után, amikor befejeztem a dolgomat (főleg blogírás), igen óvatosan közelítettem meg minden objektumot a területen, mint konyha, fürdő... Minden zajt füleltem, és elhihetitek, itt aztán van bőven abból. Aztán felfigyeltem egy részeg nótázóra, rövidesen rájöttem, hogy nem is részeg, és nem is férfi, hanem egy érces női hang... Es nagyon szépen énekelt! Ez nem egy ropogós, lendületes afrikai dal volt, hanem valahogy nyugodt, de bánatos. Az énekhang ugyan erős, de mégis fáradt, és szomorú. Nagyon erős gyanú ébredt bennem, hogy ez egy gyászoló anya hangja. Állati hangok, vagy valami mulatság zaja itt természetes (mint már arról irtam is), de egy magányos,női hang még itt sem mindennapi... Attól kezdve, hogy hallottam az esetről, semmi másra nem tudtam gondolni, és ismeretlenül is gyászoltam az áldozatot(kat), hisz gyerekekről beszélünk!!!
Miközben ez az ismeretlen hang volt hallható, én együtt gyászoltam a gyermeküket elvesztő anyákkal, de ami érdekes, hogy az efféle eseteket kísérő reakcióm ami otthon egyszerűen csak természetes: félelem, harag, szitkok... valahogy eltüntek... egyszerűen nem tudom, hogy mit kéne gondolnom, vagy éreznem, valahogy itt Afrikában nem úgy mennek a dolgok, mint Európában... Úgy érzem kicsit szétesetem...
z meg itten a strand...
:
